Két tűz között
A lélek szárnyal gondtalan
elhintve jóságának magvait
sivár pusztaságunk felett.
Az ember érzi a késztetést, hogy
kigyomlálja szívének kiskertjét,
de békét magának nem remél.
Az ego benne csillapíthatatlan.
Űzi minden ábránd, amit éltet.
Nem érti az utat merre kéne menni.
Most élne csak, mert úgy szeret
a másik által ő szeretve lenni.
Tűzkő
Lelkemben halkan
életre kel egy
álomszép dallam.
Szívemben táncol
aludni nem hagy
egy gondolat-mámor.
Érzem, hogy mától
a boldogság bennem
lobogva lángol.
Hiszem, hogy a szél
kitart míg e tűz
varázsköve él.
Tudom, hogy ott kell
a világom mélyén
valahol lenned.
Önzésed felfed,
leginkább magamat
szeretem benned.
Tűzvirág
Tengernyi szél
vágja az arcodba:
Élj!
Holdfényes éj
világít Rád, csak ne
félj!
Álmodban látod, hogy
lelked a kozmoszig
ér,
s őseink szelleme
mindvégig csak egyre
kér:
Tápláld a fényt, így a
Tűzvirág életre
kél,
benned a nyers Erő
tombol, mert Te vagy a
Szél.
Tűztánc
Bűvköréből tova tűntek
gondoskodó finomlelkek.
Elmezaját csendesítve
hamuágyát megvetette.
Parázsálma közepette
lágy Fuvallat játszott vele:
nem állta meg huncutságát,
cirógatta szunnyadását.
Fénytől izzó tekintete,
keringőzni kezdett vele
önfeledten… s amíg mulat
kinő belőle a Huzat:
Páncélajtót úgy kivágja,
megpördül a tűz szoknyája,
egyszerre fellobban a vég,
hajnalra bizton porig ég.